Kép: A hét főbűn és a négy utolsó dolog

A bűn filozófiai-erkölcsi fogalom, amely valamely erkölcsi előírás megszegését („a bűn elkövetése”) vagy az erkölcsi előírás megszegésével felálló állapotot („a bűnben élés”) jelöli, gyakran vallásos szövegkörnyezetben használt. Más szóval, a bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit az adott erkölcsi norma tiltottnak, hibásnak, rossznak, vagy elmarasztalandónak tart.

Az erkölcsi normát gyakran isteni eredetűnek tartják, ellenben a nem vallásosak azokat az emberek belső tulajdonságaiból és társadalmi elvárásokból származtatják, azaz bűnről a különböző világnézetű, vagy vallásúemberek másképp gondolkodnak. Ennek megfelelően változik, hogy adott körülmények között mit tekintenek kötelezőnek, vagy elfogadott viszonyítási alapnak, és mit tekintenek az erkölcsi normák megszegésének, bűnnek.

A bűn rendszerint valamilyen tiltott vagy elítélt cselekedet végrehajtására vonatkozik, azonban egyes vallások (mint például a kereszténység) esetében a bűn nem feltétlenül cselekedet, hanem gondolat vagy kijelentés eredménye is lehet. Az adott vallás által erkölcstelennek, szégyenteljesnek, károsnak ítélt gondolat, szó is bűnösnek számít. A különböző vallási rendszerekben a bűn fogalma köré hasonló elképzelések épültek ki:

• A bűn következménye a bűnhődés, amely másoktól vagy Istentől ered, az evilági vagy túlvilági élet során, vagy például újjászületés során kell elszenvedni.
• A bűnösség kérdésének megítélésekor a cselekvő akaratát figyelembe kell venni.
• Az egyes emberek lelkiismerete bűntudatot okoz a bűn tudatos elkövetésének következményeként.
• Az egyes bűnök különböző megítélés alá esnek, léteznek kevésbé súlyos bűnök.
• Őszinte bűnbánat (a bűn megbánása, elhatározás a további bűnök elkerülésére)
• A bűnök megbocsátásának lehetősége leggyakrabban a vallás istenéhez-isteneihez vagy közbenjáró személyekhez való fohászkodással; a kereszténységben az eredendő bűntől a megváltás szabadít meg, így a katolikusoknál, illetve ortodoxoknál a mindennapi élet során elkövetett bűnöktől pedig a bűnbocsánat szentsége.

A bűn nem azonos a bűncselekménnyel, a bűnelkövetés pedig a bűnözéssel, mert ezek jogi - jogszabályi kategóriák, elsősorban a jogi előírások megsértésére utalnak. Az igazságszolgáltatás csak a bűncselekményeket bünteti, bár a bűncselekmények eredhetnek egy adott társadalom meghatározó vallási rendszerének erkölcsi előírásaiból.

A bűn fogalmát, a bűnről szóló szentírási tanítást, a dogmatörténeti fejlődést és a bűn teológiáját a megváltás fényében a teológia egyik ága, az ún. hamartiológia tárgyalja.

Bűntudat:

A bűn, az Isten akarata elleni cselekvés, nem pszichológiai fogalom, a bűntudat azonban elsősorban pszichológiai vonatkozású. (A 'tudat' pszichológiai fogalom.) A bűntudat egy emóciókkal is kísért önértékelési tudattartalom, amely hol megfelel a bűnösség objektív valóságának, hol pedig nem. Többen is okolják például Luther lelki vezetőjét, amiért nem ismerte fel a még engedelmes szerzetesben a lázadását megelőző nyomasztó bűntudat eltúlzott fokát, úgy hogy Luther a belső küzdelmeiben magára maradt és mintegy a másokban felismert bűnösségen keresztül tárgyiasítva, „kézzel foghatóvá téve”, tudott sikeresen szembefordulni saját bűnösségérzésével és félelmeivel. Másrészt vannak valóságos bűnözők, a mai társadalomban még gyilkoló gyermekek is, akikben a „belső bíró”, a lelkiismereti működés nem tudott kifejlődni, mert elhanyagoltság miatt nem jött létre a függés tudata, sem pedig a másik ember iránti tisztelet és empátia, minthogy ezekkel sohasem találkoztak.

Gyakran lép fel illuzórikus bűntudat akkor, amikor egy családtag hal meg. A családtagot baleset éri utazás közben és a házastárs depressziós bűntudatba esik. Önmagát okolja, hogy miért engedte elutazni. Az ilyen jellegű bűntudatban sokszor játszik szerepet egy mindenhatósági illúzió, amelyik a kétségbeejtő kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget - azt, hogy nem tudtam a balesetet megelőzni - kompenzálja. Csak úgy tudom elviselni a kiszolgáltatottságomat, hogy istenszerűnek és alap nélkül is felelősnek képzelem magamat. Nagyon nehéz feladat az akár pozitív, akár negatív, téves önértékeléseknek a megváltoztatása. A vallásoknak azonban többnyire sikeres tapasztalatuk van ebben.

Az el nem intézett bűntudat, mint letagadás, elfojtás, nem tudatosítás, okozhat idegességet, depressziót, és súlyos testi betegségeket is. Ezt már az ősidők óta tudják. Komplikálja a helyzetet az, hogy hajlamosak vagyunk az okozati irányt tekintetbe nem vevő leegyszerűsítő szimmetrizálásra és téves általánosítással, ugyancsak ősidőktől fogva, előítéletszerűen feltételezzük, hogy aki bajban van, az kisebb értékű, mint mi vagyunk, mert valamiféle bűnösség következményeit viseli.

Néha a lelkiismeret mint olyan, kialakult, de a tartalma eltorzul. Fiatalkorú bűnözőknél szokott előfordulni, hogy éppen lelkiismereti nyomásra tesznek valami rosszat, mert borzalmas bűntudatuk volna akkor, ha nem vállalnák a szolidaritást antiszociális, bűnöző apjukkal. Tehát inkább utánozzák őt, hogy az ellene irányuló haragjukat, azaz bűnüket, legyőzzék. Ha a konkrét helyzetet nem ismerjük eléggé, jogosan csak annyit mondhatunk, hogy Isten látja, mi megy végbe a bűnöző lelkében.

Összegezve:

Ha a felsorolt példákat összefoglaljuk, kitűnik, hogy bűn és bűntudat összefüggéseinek lélektani vetületben elemzése mindig feltételezi az irgalom és igazságosság együtt járását, és egy magasabb rendű, szerető igazságosság lehetőségének a hitét. Az erkölcsi ítélet kialakulására vonatkozó fejlődés-lélektani vizsgálatok, mint klasszikusan Piaget-é is, az egyoldalúan büntetést javaslásból (archaikus superego, retribúció), és a későbbi egyenlő fokú jóval vagy rosszal viszonzás helyesléséből (kölcsönösség, „objektív” reciprocitás, „bér” és „szemet szemért” irányelv), a komplexebb osztó és személyközpontú, elsősorban adományozó igazság-szolgáltatás irányába haladást mutatják ki. A legfejlettebb fokokon az „ideális kölcsönösség” (amit magadnak kívánsz…) érvényesül és végülis a „végtelen” (infinite reciprocitás) kölcsönösség is, ami azon alapszik, hogy nekünk is megbocsátottak A megfigyelt fejlődés tulajdonképpen összhangban van a Teremtő irgalmasságába vetett hit megszilárdulásával és követendő mintának elfogadásával. Érdekes az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Gyermeklélektani Intézetében több iskolában is folytatott jutalmazás-büntetési vizsgálatainkban azt találtuk, hogy a ’legnagyobb jutalom’ emléke többnyire nem valami érdem megjutalmazásához kapcsolódott, hanem egy ki nem érdemelt kisebb ajándékhoz, mint egy helyeslő szó gyengébb teljesítmény esetén, vagy egy jelentéktelen születésnapi ajándék. Azt, hogy a Tekintélytől jövő Személyünknek szóló ajándék nagyobb jutalmat jelenthet mint az érdemek megjutalmazása, értelmezhetjük úgy is, hogy hétköznapi nyelven fejezi ki azt, hogy minden jutalomnál jobban vágyódunk a csupán a személynek szóló (egzisztenciális) „ajándékra”, azaz arra, hogy érezzük, hogy kegyelemben, mintegy „előzetes megjutalmazásban” részesülünk