Erények és jellem:

 

Erényetika

 

Az ókori etikai tanítások erényetikai tanítások. Középpontjukban az áll, hogy mi is az a legfőbb erény, amelyet az embernek birtokolnia kell ahhoz, hogy cselekedetei helyesek legyenek. További problémája az ókori etikáknak az erény megszerzésének a módja: az a kérdés, hogy születésünktől birtokában vagyunk-e az erényes cselekedetek ismeretének, vagy életünk során tanulás útján szerezzük meg azt.

Az erényetika leginkább Arisztotelész etikáján keresztül mutatható be. Szerinte az erény az a lelki alkat, ami dicséretet érdemel. Az erények két fajtáját különbözteti meg: az észbeli és az értelmi erényeket. Az észbeli erények (okosság, bölcsesség) olyan erények, amik taníthatók; az erkölcsi erényeket (mértékletesség, nemes lelkű adakozás) a szokás alakítja ki az emberben, nem taníthatóak.

Az erényetika képviselői továbbá kitioni Zénón és a sztoikus filozófusok. Zénón szerint minden jó, aminek része van az erényből. Az erényt pedig úgy határozta meg, mint ami egyaránt lehet mesterség vagy tudomány és nemmesterség és nemtudomány (nemes becsvágy, lelkierő). Erényre pedig úgy tesz szert az ember, hogy körülményei hozzák létre, mert ösztönszerűen kerüljük a természetellenest. Az összes erény célja a boldogság lesz.

A sztoikusok szerint többféle erény is létezik, amelyek azonban egymástól elválaszthatatlanok. Az erények testi jellegűek, úgy laknak a testben, mint valami élőlény. Az erények célja pedig a boldogság elérése.

 

 

Jellem:

Az „etika” kifejezés a görög éthosz szóból ered, amelynek jelentése: „érzület”, „jellem”

A korrekt válasz feltételezi, hogy először is definiáljuk a jellemet és az illemet, illetve a köztük lévő különbséget. Jellemen általában az ember valamely belső vonatkozását értjük, de ügyelnünk kell arra, hogy ne keverjük össze a vérmérséklettel, az embert ugyancsak jellemző személyiségjegyekkel. Ezek ugyanis olyan adottságok, amelyek hatással vannak az ember viselkedésére, de nem jelentenek egyúttal erkölcsi minősítést. A történelemben a személyiségjegyek alapján sokféleképpen tipologizálták az embereket (pl. Galenus a temperamentum alapján, Jung az extrovertáltság és introvertáltság szerint osztotta az embereket személyiségtípusokba), de ezeket mindig is az adott egyén veleszületett tulajdonságaira vezették vissza.

 

Ezzel szemben a karakter, az emberi jellem nem eleve adott személyiségvonás, hanem személyes életünk során kialakított tulajdonságaink összessége, vagyis jellemen olyan erkölcsi szempontból értékes tulajdonságokat foglal magában, melyek révén az egyik embert mint egyedi személyiséget egy másiktól meg tudunk különböztetni. Ezzel összefüggésben szoktuk használni a „karakteres” ember kifejezést, a pszichológiában és az etikában a személyiség fogalma terjedt el inkább. A jellem tehát folyamatosan fejlődik ki, és bár lényegét megőrzi, állandó alakulásban, fejlődésben van. A jellemet alkotó tulajdonságok különböző típusúak. Alapvetően megkülönböztetünk társadalmi és személyes tulajdonságokat. Az előbbiek közé sorolható az embertársakhoz, a tulajdonhoz való viszony, az utóbbiakhoz pedig az önértékelés képessége és az akaraterő (vö. jellemszilárdság). A karakter és a személyiség is megkülönböztethető egymástól – az előbbi inkább a személyiség jellegzetességére, a jellem pedig annak erkölcsiségére vonatkoztatható.

Miben különbözik ettől az illem, hiszen az is köthető a konkrét egyénez, a konkrét személyiséghez is. Az illem olyan magatartás-, illetve viselkedésforma, amelyet a társadalom egésze vagy annak egy szűkebb csoportja adott időben és adott szituációban az egyéntől elvár. Ezeket az elvárásokat írásban is rögzíthetik, így születnek meg az illemtanok, az etikettek. Ezek az emberi viselkedés formáit rendszerezik, összegzik. Az illemet tanítani lehet, részint úgy, hogy a diákokkal elsajátíttatják, hogy egy bizonyos szituációban milyen viselkedésforma illendő. Pl. A felnőtteknek illik előre köszönni. A hölgyeket illendő előre engedni az ajtóban stb. Ezek az illemszabályok a társadalmi viszonyoknak megfelelően átalakulnak, de gyakran megmerevednek, emiatt olykor életidegennek is tűnnek. Vannak olyan illemszabályok, melyek okát, eredetét, értelmét nem ismerjük, mégis „vakon” követjük.

Az etikáról korábbi írásunkban (Az etika fogalma) már ejtettünk szót, most inkább az etika és az etikett közötti lényegi különbséget szeretnénk kimutatni. Az etika (erkölcsfilozófia) az erkölcsi normák megítélésének, érvényességének általános feltételeit vizsgálja, ezeket filozófiailag megalapozza. Vagyis egyfelől alapos racionális mérlegelés és filozófiai megalapozás során keletkezett etikai normák képezik a tárgyát, másfelől pedig olyan általános normákról van szó, melyeket az erkölcsös egyén igyekszik belsőleg személyisége szerves elemévé tenni. Az etikett alapvetően készen kapott külső elvárások összessége, amit az ember nem interiorizál, hanem elfogadva követ.

Összegezve elmondhatjuk, hogy az etika az egyes, jó és rossz között választó, racionálisan mérlegelő, bensővé tett erkölcsi elveket tudatosan követő / választó, szabadon cselekvő személyek értékét igyekszik erkölcsileg megítélni. Ezzel szemben az etikett alapjában véve a viselkedés formális szabályait, a társasági érintkezés formáit rendszerezi és várja el az adott társadalmi közegtől. Ezért fordulhat elő, hogy egy udvarias, illemtudó ember lehet akár jellemtelen és erkölcstelen is, ez esetben az illem, a protokolláris keretek betartása egy olyan felvett póz, maszk lehet, amellyel meg akarja téveszteni környezetét. A jellemes, erényes embert azonban nem motiválja a színlelés, a negatív értelemben vett szerepjátszás, hiszen moralitása, lelkiismerete ezt akadályozza. Ráadásul a moralitással felvértezett ember az etikett szabályait erkölcsi felfogásával összhangban alkalmazza.

 

 

 

 

Oldal: Erények és jellem
Etika fogalomtár - © 2008 - 2024 - etikafogalmak.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat